Miért fogadjam el?

Aki előtt most vált világossá, párjának olyan titkos szokásai vannak, melyeket soha nem gondolt volna, abban sokféle érzés kavaroghat. Az első gondolatok között ott van a döbbenet, értetlenség, csalódottság – csupa negatív érzések. Ezek érthető – ha is feltétlenül helyes – emberi reakciók, hiszen mindenki fél az ismeretlentől, és nyilván felmerül az is: mi mást titkolhat még? Hogyan bízzak meg benne ezentúl? Az ilyen kérdések megválaszolásában csak egy tartalmas, őszinte beszélgetés segíthet. Persze egy kapcsolatban minden kettőn múlik, még ilyen helyzetben is. Nem csak az egyik fél elzárkózó hozzáállása lehet probléma, hanem az is, hogy a fétiséhez ragaszkodó ember sem mindig tudja megfogalmazni magában, mi is ez az egész. Mindenesetre, ha a másik fél eljut addig, fölteszi magának azt a kérdést, miért kellene elfogadnia, akkor jelentős lépést tett.

Tudom, az egyik legkönnyebb dolog másoknak tanácsot adni, hiszen a felelősség, a következmény nem engem terhel. El is gondolkodtam rajta, van-e ehhez jogom, hogy én tanácsokat adjak olyan témában, amihez ugyan van némi közöm, de nincs két egyforma „eset”. Talán egy szakember többet tud segíteni hasonló helyzetben. Ugyanakkor az is tény, hogy a magyar ember nem szeret szakemberhez (pszichológushoz, szexológushoz) fordulni problémáival, mert az ugyanolyan „ciki”, mint például a fétis. Szinte hallom sokak felháborodását: A párom a beteg, mert férfi létére tornadresszt visel, és még én menjek pszichológushoz? Nem, ő sem beteg, és te sem leszel az attól, hogy beszélni próbálsz róla. Ha valakivel együtt éltél egy ideje – legyen az pár hónap, vagy sok-sok év – minimum annyit megérdemel, megpróbáld megérteni. Hiszen valamiért együtt voltál vele. Ha kettesben nem tudtok erről valami miatt beszélni, mit veszíthetsz, ha meghallgatsz erről egy szakembert?

De azon is elgondolkodhatunk, egy pszichológus rendelkezhet nagy szakismerettel, de akkor is „kívülálló”. Vajon az tud valamiről helyesebb képet alkotni, aki elméletben jól ismeri, de kívülről látja, vagy az, aki esetleg nem is olyan tájékozott a témában, de a saját történetét saját maga, belülről éli meg? Azt hiszem, mindkettő mellett lehetne érveket felhozni.

Gondoljunk bele abba, hányszor próbáltunk már másokat azzal vigasztalni, „hidd el, tudom mit érzel”. Pedig dehogy tudjuk! Honnan is tudnánk, hiszen minden helyzet más és más, mindenki máshogy éli meg ugyanazt az eseményt is, ettől vagyunk önálló, független lények. Ahelyett, hogy ilyet mondunk, „tudom mit érzel”, talán sok esetben hasznosabb lenne, ha azt mondanánk: „gyere, mondd el mit érzel!” – de erről már leszoktunk, pedig egy őszinte beszélgetés jobban összeköt két embert, mint bármi más.

Szóval miért fogadjam el, hogy a párom tornadresszt hord? Feltehetjük úgy is a kérdést: miért ne fogadjam el? Szeretted eddig a párodat? Ha igen, akkor mi változott? Ő eddig is hordott tornadresszt, a kapcsolatotok eddig is működött. Valójában mi neked a fontos? Félsz attól, elítél majd a környezetetek? Miért kellene erről másoknak is tudnia? Félsz attól, hogy a párod nem a nőket szereti? Ha így lenne, eddig sem lett volna melletted. Félsz attól, megcsal? Nem nagyobb az esélye, mint általában, de ennek semmi köze a fétishez. Félsz attól, mást is titkol? Beszéljetek róla. A legfőbb az őszinteség, és ennek mindig a félelem az akadálya. Ő eddig azért titkolta, mert félt tőle, mi lesz, ha kiderül, de most őszinte, mert már kiderült – elmúlt, amitől félt. Most felszabadult, végre elmondhatja, bármi is lesz utána. Cserébe te is légy vele őszinte, és magaddal is. Ne titkold el félelmeidet, beszéljetek róla.

Az én általános elvem az, nincs olyan dolog, amiben ne lehetne valami jót is találni. Minden csak szándék és nézőpont kérdése. Ha sikerül így hozzáállni, még valami jobb is következhet. Nem akarom túlragozni gondolataimat, ezért egy idézettel be is fejezem:

„Én sokkal jobban tudok örülni egy kemény pénisznek egy tornadressz által körülborított test jelenlétében, mint pl. egy igazi "puccos zakós inges, öltönyös férfinak lankadt hímvesszővel" Attól még nem lesz valaki férfi, ha zakót hord!”