Álom és valóság

Az álmok időnként egész furcsák, szürreálisak tudnak lenni. Néha pedig megtévesztésig hasonlítanak a valóságra. Milyen jó is időnként egy-egy mesés álomtól elvarázsoltan ébredni! Az viszont már kevésbé jó, amikor rájövünk, csak álom volt. A következőkben egy velem megtörtént történetet osztok meg mindenkivel. Egy része valóság volt, egy része álom. Néha pedig a valóság és az álmok határai elmosódnak...

Még tizenéves voltam, amikor hónapokon keresztül készültem rá, hogy megvegyem életem első hosszú ujjú tornadresszét. Egyetlen áruházat ismertem közel s távol, ahol talán-talán lehet kapni. Persze többször benéztem terepfelmérésre, mekkora a forgalom, milyenek az eladók, stb. Megfigyeltem, merre vannak a tornadresszek, láttam, van hosszú ujjú is. Nem akartam közben sok emberrel találkozni, lehetőleg minél kevesebben lássák, hogy egy fiú női tornadresszt nézeget. Legszívesebben úgy oldottam volna meg, hogy már válogatás nélkül azonnal leakasztom, és megyek a pénztárhoz, lehetőleg szóba se kelljen állnom senkivel, még egyetlen eladóval sem. Amikor hónapok múlva valahogy összeszedtem minden nem létező bátorságomat, úgy döntöttem, most, vagy soha, végre szeretném, ha lenne egy saját fekete, hosszú ujjú tornadresszem. Igen ám, de a tornadresszek között éppen akkor nem volt hosszú ujjú. Egyértelmű vizsgálódásom közben megszólított egy eladó. Kérdezte, miben segíthet. Egy pillanat alatt átfutott bennem minden lehetőség, mit mondjak. Gondoltam, határozottnak kell lennem, és ki kell tartanom elhatározásom mellett, mert ha most megfutamodom, soha többé nem lesz bátorságom visszamenni. Az eladó kérdésére tehát határozott választ adtam, és elmondtam, fekete, hosszú ujjú tornadresszt keresek 176-os méretben. Ekkor jött az, amire hónapok alatt sem készültem fel, hiába igyekeztem minden verziót gondolatban előre lejátszani. Nem, nem az történt, hogy elküldött a fenébe az eladó pl. arra hivatkozva, hogy azt föl kellene próbálni annak, akié lesz, sőt nem is kérdezte azt sem, hogy kinek lesz. Ehelyett az történt, hogy ő is elkezdett nézelődni, és közölte, csak egy darab piros van abban a méretben. Piros???!!! - gondoltam magamban rémülten. A leghátsó gondolataimban sem vágytam piros tornadresszre. Most aztán mit tegyek? Fölösleges volt a sok szívdobogás, mert nem lesz tornadresszem. Az meg kissé furcsán jön ki, - ha az eddigi helyzet nem lett volna az - , hogy határozottan feketét akartam venni, most meg már a piros is jó. De ha nem viszem el a pirosat, akkor semmilyen sem lesz, mert én ezt még egyszer meg nem teszem. Végül rövid gondolkodás után úgy döntöttem , megveszem. Azt mondta az eladó, nem nagyon szokott hosszú ujjú tornadresszük lenni, ebben a méretben főleg nem. Az örömöm felemás volt: lett saját tornadresszem, de sajnos volt egy hibája: piros volt.

A tornadressz kényelmes és tökéletes méretű volt. Először éreztem szó szerint csuklóig hatni a tornadressz érzését a bőrömön, ami nagyon kellemes volt. Persze közben bűnösnek is éreztem magam, mert a tornadressz nem fiúknak való, és valamiért a piros tornadresszt egy picivel még nagyobb bűnnek éreztem. Egyszerűen olyan volt a színe, mint egy súlyosbító körülmény. De azért annyira nem küzdöttem ellene, megadtam magamat, sőt egy idő után kezdtem úgy gondolni, de jó, hogy piros tornadresszem van! Ami akkor az áruházban szinte sokkoló hírként ért, annak elkezdtem örülni. Arra gondoltam, egyenesen jó, hogy a véletlen kényszere piros tornadresszhez juttatott, mert magam elhatározásából soha nem választottam volna azt.

Nem volt megállás, az anyag érzését minél nagyobb felületen akartam magaménak tudni. Már volt egy tornadressz anyagú hosszú nadrágom, természetesen fekete volt. A hosszú ujjú piros tornadresszel együtt kedvenc párosom maradt éveken át. Csak ritkán volt alkalmam viselni, de amire minden nap lehetőség van, az talán már nem is olyan nagy dolog, legalábbis nem tudjuk úgy értékelni, mint aminek a várakozással, ráhangolódással megadjuk a módját. Ahogy telt az idő, a piros tornadresszben annyira értékelni kezdtem magát a színét is, hogy szerettem volna egy hosszú nadrágot is, hogy tetőtől talpig pirosban legyek. Abban az időben nagy divat volt a lányok körében a fényes sztreccsnadrág - ahogy akkor nevezték, de feketén kívül nem nagyon láttam más színben senkin. Pedig ha megláttam egy lányt, aki olyat viselt, addig néztem, amíg csak tudtam. Emlékszem, egyszer színházba mentünk. Már rég volt, nem sok minden jut eszembe róla. Azt sem tudom, tavasz volt-e vagy ősz, de azt sem, milyen darabot néztünk meg. Talán sokkal többre röviddel utána sem emlékeztem volna, mert valami, pontosabban valaki igencsak elterelte a figyelmemet. Még az előadás előtt megláttam egy lányt, aki egy nagyon fényes, szorosan formás lábaira simuló ezüstszínű sztreccsnadrágban volt. Nagyon jól nézett ki a lány is és a nadrág is, a kettő együtt pedig a tökéletes párosítás volt. Lehet, az is még feltűnőbbé tette számomra, hogy nem fekete volt az a nadrág. Csodás volt. A színház után ismét láttam, nem volt egyedül. Végül szem elől veszítettem, de azóta is emlékszem rá. A színekhez való viszonyomat a piros tornadressz és az ezüst nadrágos lány megváltoztatta. A hétköznapokban ma sem a feltűnőség, sokkal inkább a visszafogottság jellemez a színek tekintetében, de a tornadresszek titkos világában szeretnék minden színt megismerni, és már nem csak a fekete és kék létezik.

Szóval a megszokott fekete sztreccsnadrág mellett láttam már legalább egy ezüstszürkét is, de pirosat nem. Pedig nekem már az kellett. Kellett, és kész. Magam sem hittem volna ezt korábban. Talán úgy gondoltam, ha lúd, legyen kövér. Ha már olyan ruhadarabot viselek titokban, amit fiúként nekem nem lenne szabad, akkor miért ne próbáljak ki olyan színt, színeket, amit nyilvánosan nem. Megértettem, hogy álszentség és önámítás azt hinni, ha csak fekete tornadresszt viselek, mint férfi, akkor az jobban magyarázható. Ezeket a magyarázatokat nem másoknak adom, hiszen arról sem tudnak, tornadresszt viselek. Rájöttem, ha ragaszkodom a sötét, "férfias" színekhez, azzal csak a saját aggályaimmal szemben védekezem, más értelme nincs. Ha olyan valaki megtudná rólam, hogy tornadresszt viselek, aki ezt nem fogadná el, nem hinném, hogy az érdekelné, milyen színűt szoktam fölvenni. Olyat biztos nem hallanék senkitől, hogy: "Ja, csak feketét veszel föl? Akkor semmi gondom vele. De ha pirosat, vagy valami hasonlót, akkor soha többé nem állok veled szóba!"

A már említett hosszú piros sztreccsnadrágot elméletben ugyan szerettem volna a hosszúújjú piros tornadresszem mellé, de ez nem nagyon öltött gyakorlati formát semmilyen szinten, mert ugye nem is láttam olyat soha. Ami meg nem létezik, azt minek keressem. Egyszer csak betévedtem egy másik üzletbe, nem abba, ahol a piros tornadresszt vettem. Sokszor elmentem ezelőtt az üzlet előtt, évek óta szinte minden nap. A lényegtelenné váló dolgokra, minthogy miért mentem be éppen akkor, vagy korábban miért nem, ezekre szintén nem emlékszem, csak a lényeg maradt meg. Rátaláltam a vágyott piros sztreccsnadrágra, és elkezdtem közöttük válogatni. Akkor már - okulva abból, hogy senki nem állított pellengérre, amikor a tornadresszt megvettem, bátran és elidőzve válogattam a megfelelő méretet. Bátorságomat talán pontosan az hozta meg, hogy ez egy váratlanul jött fölfedezés volt, nem készültem rá előre izgulva, hogy jaj, mi lesz. Emlékszem, amikor az első tornadresszemet terveztem megvenni, még azt is elképzelhetőnek tartottam, a pénztárnál egyszerűen elveszik tőlem arra hivatkozva, hogy ezt a szentül női ruhadarabot férfi nem vásárolhatja meg. Na ekkor ilyesmiről már szó sem volt, kifejezetten élveztem a helyzetet, és hagyták is, mert bizony nem szólt ott hozzám senki. Ez inkább afféle bolt volt, ahol a vevő oldja meg magának a problémáját, ahogy akarja - gondolják az eladók. Persze ez néha jól is jön. Már szinte magamon éreztem az új piros sztreccsnadrágomat a piros tornadresszem alatt, amikor fölébredtem.

Mégis boldog voltam. Már akkor is tudtam, az álmok egyszer valóra válnak, ha nagyon akarjuk.